Murányi Tóni és Zenekara

...
...
...
  
Másképp képzeltem el a rock and rollt
Éjszakai beszélgetés egy városszéli faházban – korábbi munkákról, múzsákról és a halakról
(Krónika napilap, 2008. okt. 24.)

 

– Úgy tudom, te is voltál krónikás…
– Megtiszteltetésnek vettem akkoriban, hogy kezdő újságíróként az udvarhelyi tudósítórészleg egyik altudósítója voltam, de szerintem Kolozsváron nem sokat tudtak rólam. Akkoriban kerültem a Krónikához, amikor már kifele tartottam a médiából. Akkor már zenéltem. Korábban rádióztam, azelőtt televízióztam, és utolsó próbálkozásként az írott sajtóban is tettem egy kört, és ez teljes mértékben a Krónika volt számomra. Nagyon apró tudósításokat írtam, de jelentőset soha. Ez körülbelül egy egyéves időszak volt.
  
– Miért kezdett érdekelni a média?
– Úgy éreztem, hogy ott van szükség rám. Meg hogy tudom csinálni, kedvem is van hozzá. Először az elektronikus médiában kezdtem, ma is igen érdekesnek és izgalmasnak tartom a filmezést, a kamerák és mikrofonok világát, de egy idő után éreztem, hogy nem tudom életcélként felvállalni. És ott volt a zene. Amikor az utcán jöttem mentem, mindig az járt a fejemben, mi lesz a következő refrén, hogy szólna jobban az adott dal.
  
– És ez nem fér össze ezzel a világgal?
– Hát szemben azokkal, akik a szabad idejükben is a következő témán gondolkodnak és dolgoznak…
 
– Hol van ez a szorgos csapat?
– Voltak ilyen kollégák, és egy idő után éreztem, hogy lemaradok mögöttük.
 
– Azt mondtad az életcéloddal nem egyezik ez a világ. Mi most az életcélod, mert kétlem, hogy a következő refrén volna?
– A zenélést életcélként felvállalni egy nagyon szép és nemes dolog, de Erdélyben ez némileg prózaibb. Időről időre különböző mellékmunkákra kényszerültem, egy időben ilyen volt a média, később minden más lekötött – néha hetekig egyáltalán nem foglalkoztam zenével, de ha akkor kérdezték volna ugyanezt, akkor is azt mondtam volna, hogy zenész vagyok, és a zenélés az életcélom. De bevallom, vannak nagyon szép nyarak, amikor hetekig nem veszem elő a gitárt. Azért sem mondhatom magamról, hogy vérbeli zenész vagyok, mert elég mostohán kezelem a hangszert. Az számomra a fűrész, a fejsze, a balta, amely arra való, hogy elvégezzem vele a munkámat, azon túl annyira nem tudom szeretni, hogy az legyen az életcélom, hogy egész nap csak gitározzak. Ha a zenével nem tudok valamit elmondani, amit szeretnék, akkor az nekem nem sokat ér – mondjuk, egy szövegnélküli zenét nem tudnék sokáig játszani. Hallgatni szoktam, ha valaki rohadt jól csinálja, de ha most megmutatom az playlistemet, azon többségében szöveges dalok vannak.
 
– Egy korábbi interjúban kijavítottad a kérdezőt, aki udvarhelyi zenésznek titulált, hogy te dalnok vagy inkább, most viszont azt mondtad, zenész vagy. Hogy is van ez?
– Kénytelen vagyok ezt használni, hogy az emberek megértsék, mivel is foglalkozom. De itt van Feri, aki tanulta, minden szegletében ért is hozzá, és hozzá képest hogy mondjam zenésznek magam, hisz még a kottaolvasással is hadilábon állok. Én érzem, de nem értem, mit csinálok. Az a szerencsém, hogy ez néha jól sül el. Gyakorlatilag amolyan hályogkovács zenész vagyok. Ezt viszont vállalom, hisz sosem akartam ezt másképp – megvolt a lehetőségem, hogy zeneiskolába járjak. Jártam is, de egy idő után hanyagolni kezdtem az órákat – úgy éreztem, hogy ez engem nem mozdít előre. Számomra vidám és szomorú dallamok voltak, ott pedig elmondták, melyik milyen hangsor. Mint amikor egy költőt arról győzködnek, hogy a szerelem bizonyos vegyi anyagok kiváltódása az agyban. Azok után hogy tud egy elszállós szerelmes verset írni? Sehogy. Próbálok valami helyettesítő nevet keresni erre, hogy zenész, de a külvilág úgyis a zenészek közé sorol, azt nem fogják mondani, hogy költő vagy szövegíró.
 
– És énekes költő?
– Akkor meg azt gondolják, hogy egy szál gitárral adod elő a verseidet, de ha már egy zenekar vesz körbe, a zenészek közé sorolnak.
  
– És hogy lett köréd zenekar? Mert gondolom, úgy kezdődött, hogy Murányi Tóni írogatott, ehhez pengetett, és?
– És már akkor odaképzelte a zenekari kíséretet is. Így visszagondolva nem volt több, mint egy egyszerű, fiatalkori zenekar-alapítási vágy.
  
– Kamaszkori lendület és kéznél az öcséd, aki dobol?
– Igen, és ott akartam lenni a füstben, a fényben és sok kemény fiúval nyomni a rock and rollt. Én viszont másképp képzeltem el a rock and rollt, és ez sokaknak nem passzolt. Eleve az, hogy olyanokat éneklünk, hogy „valaki megdugta”, irritált másokat. Az, hogy éneklünk Bikini- meg Edda-számokat, okés, de ilyeneket nem. Így elég sokan leköszöntek, jöttek-mentek körülöttünk az emberek. Volt olyan időszak, hogy János öcsémmel ketten voltunk. El sem tudtuk képzelni, hogy lesz állandó basszusgitárosunk. Meg voltunk győződve, hogy ez egy megoldhatatlan kérdés. Csak most, hogy egy még viszonylag szűk körben, de kezd a produkciónk ismert lenni, kezdjük felfogni, hogy mégis megoldódott, egyes emberek, zenekari tagok fel merték ezt vállalni, és hisznek benne.
  
– Idealisták vagytok?
– Igen. Anélkül ezt nem lehet csinálni.
  
– Ez mindig így volt kitalálva, hogy "Murányi Tóni és zenekara", vagy korábban, a kamaszos lendület idején együttesnevek is szóba kerültek? Mert ez így kicsit olyan, mint a Matyi és a hegedűs...
– Zenekar névben amiatt sem tudtunk gondolkodni, hogy nem állt össze egy stabil csapat. A zenekar név mindig konkrét embereket takar, hogy ti négyen vagytok azok. Ha egy kiszáll, az már nem az a csapat, nevet kell cserélni. Ha mi annak idején egy stabil nevet vettünk volna fel, most körülbelül a harmincnegyedik együttesnévnél tartanánk. Most viszont az utóbbi másfél évben összeállt egy csapat, amelyet esetleg csak bővíteni szeretnék. Hozzátennék még hangszereket és embereket, de persze sokrétű kérdés, hogy miért nem teszek már most hozzá egy tizenöt fős kórust. Egyrészt pénzkérdés is, ugyanakkor több ember nehezebben mozog, több ember nehezebben szólal meg jól, és úgy érzem, mindannyiunknak érni kell – zenekarilag, nem zenészileg, mert lehet külön-külön mindenki nagyon jó, de ilyenkor az együttzenélés a fontos.
  
– Tanítványt fogadnál, ha megkérnének rá?
– Persze, és tanítottam is már többször embereket gitározni, de egy idő után azt kérdeztem magamtól, hogy mire is tudnám tanítani őket? Gitározni sem tudok annyira, hogy érdemes volna azt kizárólag nálam tanulni, meg semmit sem tudok igazán – mit tudnék tanítani?
  
– A hídon című dal állandó felvezető szövegében elmondod a dal történetét. Mi a felvezető szöveg története?
– Van története. Az egész dalt Budapesten vettük fel házi stúdióban. Mindenképpen szerettem volna egy olyan intrót a dalhoz, ami némileg felvezeti az egyént, aki majd megszólal a dalban, már a dadogása is árulkodó. Lehet, hogy nem egészen úgy szólal meg, ahogy szerettem volna, de ez mindig fennáll – van, hogy az egész dal nem úgy szólal meg, mint ahogy tervezted. A felvétel úgy készült, hogy előre szóltam, hogy valami nagyon idétlen felkonfot fogok mondani, vegyed. A szöveget improvizáltam, mondtam, hogy ez jó lesz, csak erre rá kell tapsolni és füttyögtetni. A közönség, akit a felvételen lehet hallani, mi ketten vagyunk Jánossal negyven valahány sávon. Még egyszer vissza, figyelj, akkor taps itt! így vettük fel annyiszor, amíg tömeggé dagadt. Másnap jöttek a szomszédok, hogy milyen ricsaj volt.
 
– Melyik híd?
– Az Orbán Balázs híd. Amikor a dalt írtam, az a híd teljesen másképp nézett ki. Az egy szakadt fahíd volt, amikor arra gondoltam. Többen kérdezték, hogy az én történetemet írtam-e meg abban a dalban, és a válasz igen, de mintegy jóslatként körülbelül hat évvel azelőtt, hogy valóban megtörtént volna velem.
  
– A Viszi az asszony-ról meg többen biztosra tudják, hogy Farkas Wellmann Endréről írtad…
– Pedig az is jóval korábbi.
  
– Ajjjaj, akkor a piros kendős szép egyetemista lányokra mi várhat… Hány gyárban jártál?
– Mindig attól tartottam, hogy az ilyen gyáras szövegekkel nem leszek hiteles, mert soha nem dolgoztam gyárban, pedig lehet, hogy jó lett volna. Ismertem gyári munkásokat, és látogatóként több gyárban is jártam, és láttam, hogy hogy működnek a gépek… A gyári munkás életét nem kívánom magamnak, viszont gyakran megihlet. Voltak gyerekkori pajtásaim, akik ma ezt élik.
  
– A dalok ihletői kapcsán: nagyapádnak tényleg van egy favécéje csodaszép nőkkel teleragasztva?
– Persze, meg amúgy is látott mindenki ilyet. Mire a dalt kitaláltam, nagyapám már meghalt, de az volt a szokása, hogy mindig teleragasztotta jó nőkkel, nemcsak a vécét, hanem a fásszínt és a műhelyt is. A vécében a teljes fal végig volt ragasztva. Amikor nagyapám meghalt, eladták a telek hátsó részét a vécével együtt, akkor már megvolt a dal, és az ismerősök körében híres volt a vécé. Egyszer hátramentem megnézni, hogy az új lakó elbontotta-e a vécét, és nem, sőt használták is, új képek is voltak kiragasztva – volt Jennifer Lopez, meg Britney Spears, meg miegymás. Úgy látszik, hogy ez a mechanizmus ma is működik. János most bérelt egy elég lepattant lakást Kolozsváron, és elröhögtem magam, amikor láttam, hogy a fürdőben ott is ki vannak ragasztva a „csodaszép nők”…
  
– Bátyád kolozsvári könyvbemutatóján énekeltél valami nagyon szépet a nagyapádról meg a halálról, ami csak egy játék…
– Az Egy primitív dal – ez a címe. Az egyik kedvenc dalom, erős darabnak érzem, de van még néhány ilyen dal, amelynek a formáját nem érzem elég kiforrottnak ahhoz, hogy bátran műsorra tűzzem. Úgy érzem, hogy ez még változni fog, mint ahogy az előfordult korábbi dalokkal is, hogy ma már teljesen másképp játsszuk, de sajnos felvettük azt anno valahogy, az van meg, az emberek azt töltik le, miközben a koncertverzió hatszorta jobb. Van még legalább négy dalom, amiről tudom, hogy nagyot üthet, és nagyon jó lehet, de még nem érzem úgy, hogy teljes mellszélességgel mutogathatom. Amiről beszélünk, az az egyik kedvencem, ha a lemezünk tényleg valósággá válik, akkor azon már rajta lesz.
 
– Hogyhogy nem tudsz táncolni?
– Mindenben nem lehetek jó, he-he…
  
– És rosszul tudsz táncolni?
– Igazából jól táncolok, csak nem merek, mert félek, hogy kiröhögnek. De egyedül, suttyomban szoktam, és meggyőződésem, hogy tudok, de halljuk a következő kérdést!
 
– Öltél már?
– Igen, öltem.
 
– Játékból?
– Játékból nem. Kényszerből, vagy mert arra tanítottak, hogy azt úgy kell.
  
– Miért foglalkoztat a halál, a szövegeidből legalábbis gyakran ez tűnik ki?
– Nem „a bűneim” miatt, mert az ölést azért annyira nagyban nem űztem, nem tudom, hogy egyáltalán az emlős állatig eljutottam-e… Talán egy madarat egyszer rég, és halat sokat. De a halál szerintem mindenkit foglalkoztat, aki gondolkodik. Mondták többen, hogy túl fiatal vagyok, hogy a halállal foglalkozzam, de nem biztos, hogy én 60-80 évesen fogok meghalni. Lehet, hogy öt vagy két év múlva, és akkor épp itt az ideje, hogy foglalkozzam vele. Nem az izgat, ami utána következik, hanem maga az elmúlás tragédiája egészében, ami dühítő. És amióta énekel az ember, ez épp olyan örök téma, mint a szerelem.
 
– „Szívem a halaké” – énekled A hídon című dalodban, és címlapfotón is szerepeltél már, mégpedig a Magyar Horgász című lapban…
– A horgászatból kissé szakmát is csináltam, mert szívesen írok horgásztörténeteket és fotózok is a horgászataimon, sőt ma már csak ezt jelentik számomra ezek az alkalmak, hiszen halat nem eszem – Ferinek (megj. Orbán Ferenc hegedűs) hozom el őket néha. Szeretem a természetet járni, de a legfőbb motivációm, hogy fotózzak, majd írjak róla. A szívem a halaké, ez igaz.
 
– Miből élsz? Honnan van pénzed?
– Ebben az országban ezt a kérdést sokaknak fel lehetne tenni. Szívesen válaszolok, ha tudok, de időnként én is elcsodálkozom, hogy mi a francból élek. Ezt néha elröhögtük Jánossal is, amikor együtt koplaltunk Budapesten, hogy eljutottunk a pénztelenségben olyan végletekig, hogy már mindenkitől kértünk kölcsön, ahonnan lehetett, és kész, most már el kell menni kukázni, vagy lopni, csalni, aztán mindig jött valami elképzelhetetlen helyről pénz, hogy tessék. Egyszercsak a számlámon ott van x összeg, és „uh, tényleg, tartozott valaki”. És ez sokszor ismétlődött meg, már-már periodikusa, és összenéztünk, hogy szopatnak minket a mátrixban: megvárják, amíg minden reményünket elveszítjük, de nem hagynak megdögleni, hanem beraknak még egy kis zsetont, hogy még egyszer csináljuk végig. Ez most is így megy, csak Level 1-en, már nem annyira kemény a játék.
 
– Múltkoriban fültanúja voltam, hogy valaki lemezt akart vásárolni, fizetni a dalaidért, erre te kihangsúlyoztad, hogy de hát ingyen letöltheti a honlapodról. Ezek szerint nem a zenélésből élsz, és valószínűleg a horgászatból sem…
– A zenélésből egyelőre még nem tudok megélni, időnként ki tudunk kunyerálni annyit, hogy végül legalább nullába kijöjjünk, és azt komoly sikernek könyveljük el. De akik milliókat kaszálnak a zenélésből, biztosan röhögnének rajtunk.
 
– Írtál már dalt felkérésre?
– Persze, nagyon sokat. Sőt szöveget is írtam felkérésre, meg teljes dalt is.
 
– Voltak "egyszer használatos" dalaid?
– Voltak, a klubestekre néha dolgoztunk ki néhány ötletet, hogy legyen új dal is. Ezek szövegtöredékek, még nincsenek teljesen megírva, de van egy dallama, egy refrén, adott esetben el is tudom játszani, még sincs kész. Időnként ezekből koncerteken szoktunk elszórni, és akkor látszik, hogy az a dal, mennyire életképes. És van, hogy ezek közül egyik másik bent ragad végleg a repertoárunkban. Ilyen például a Csak a tested kéne.
 
– És ilyen volt a Nem tudok meghalni is, amelyet az említett könyvbemutatón himnuszává kiáltott ki az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy…
– Igen. Feri nem volt ott, a többiekkel próbáltuk, és az egyik próbán, volt valami dallamelképzelésem, de tulajdonképpen csak a szöveg volt meg. Mondtam, hogy ezt is előadhatjuk, ha annyira nincs már mit játszani. A fiúk mondták, hogy figyelj, ez nem nagy eresztés, próbáljuk meg, de… Elpengettük párszor, nekik sem volt különösebb ötletük rá, azt mondták, hogy egyszer lejátsszuk, aztán el is felejthetjük. Elég hitetlenkedve fogadták el, hogy az embereknek ez tetszik, ezt kérik vissza. A dal népszerűségének pedig kétségkívül a himnusszá fogadás volt a csúcsa.
  
– A dalok tehát először szövegként kezdődnek?
– Igen, nálam ez mindig így van. Van, hogy mindenféle dallam nélkül rímekbe foglalt szöveget írok, amelyet többé-kevésbé el is lehet énekelni. Időnként van valami dallamféle, vagy inkább csak ritmus a fejemben, ami segít, hogy majd a zenésítéskor ne legyenek prozódiai problémáim. A zenésítés itt kicsit nagy szó, mert nálam csak annyiból áll, hogy veszem a gitárt, és olyan hangokat, dallamokat keresek, amelyek illenek a hangulathoz, megpróbálom rádalolni az adott szöveget, és addig csinálom, amíg sikerül.
  
– Mennyi volt a rekordod?
– Ilyenekkel sajnos nem büszkélkedhetek, nincsenek félperces slágerszerzeményeim, mint Freddie Mercurynak. Azokat a szövegeket szeretem, amelyek egy huzamban megíródnak, amelyik valahol abbamarad, és úgy teszem le, hogy majd folytatom, abból ritkán lesz jó.
  
– Beneveznél valamilyen vetélkedőre?
– Nem, soha nem is indultam ilyenen. Ezt a zenekari tagok nehezményezték néhányszor, mondták, hogy igazán bemehetnénk egy tehetségkutatóba vagy sztárcsinálóba, de én nem szeretek versenyezni – nem vagyok sportoló. Úgy gondolom, hogy a művészeten belül semmilyen versengésnek nincs helye, hiszen nem lehet rangsorolni. Meg csalódni sem akarok, hogy esetleg valakik lepontoznak, mert másoknak hosszabb a hajuk, vagy hangosabban kiabálnak. Ugyanakkor hamis és üres sikereket sem akarok, csak mert van néhány ember, akinek tetszik, amit csinálok.
 
– A tánc kapcsán is mondtad, hogy feszélyez a nézők vélt reakciója. Viszont a zenélés megkövetel némi exhibicionizmust, ráadásul más formában is vonzott a színpad.
– Ha tudom, hogy nem vagyok jó, nem nyomulok. A zenélésben is érzem a határaimat. A színpad régóta vonz, többször is jelentkeztem színire, de nem vettek fel. A színpadra felmenni szerintem senkinek sem könnyű. Nekem legalábbis különösen nehéz.
  
  
Bonczidai Éva

 

*   *   *

  
Interjú, beszélgetve
Beszélgetés Murányi Tóni székelyudvarhelyi zenésszel
(Szabadság napilap, 2008.)
 

– Mióta zenélsz, és mi késztetett arra, hogy zenélni kezdjél?
– Talán valamikor kimondtam már: a zene csak egy közlési ürügy számomra. Nem magáért a zenéért játszom, ahogy a klasszikus zeneszerzők, hanem ez egyfajta közvetítő eszköz a kezemben, amelyen keresztül a szövegeimet, gondolataimat juttatom a hallgatóimhoz. Igen, inkább szöveg-centrikus dalaim vannak, de ezt nem tartom hátránynak. Amíg a zenét is sikerül igényesen megcsinálnom, addig nincs szégyenkeznivalóm. Előbb kezdtem el dalszövegeket írni, és zenére volt szükségem, ezért hát megtanultam zenélni is. Körülbelül tíz éve történt ez. Most úgy tűnik, hogy kezd összeállni.
 
– Autodidakta módon kezdted el a zenetanulást?
– Soha senki nem tanított gitározni. Koncertekre jártam, és ott lestem el mindent, haha! Azután hazamentem, és kipróbáltam az én hangszeremen… Működött! Igaz, eredetileg a zongora érdekelt jobban, de azt nem volt könnyű beszerezni. Talán csak a véletlen műve, hogy végül a gitár került a kezembe. Persze, szó sincs arról, hogy elégedetlenkednék! A gitár ma a legmegbízhatóbb társam mind a dalszerzésben, mind a színpadon. Szép és lélekkel teli hangszer!
 
– A zenélés lenne tehát a szakmád? Vagy mellette van más foglalkozásod is?
– A "szakma" számomra egy negatív jelentésű szó… A "munka", "kötelesség" és "megélhetés" fogalmakkal cseng egybe. Inkább azt mondanám, hogy küldetés, vagy életre szóló feladat. Ez tesz elégedetté, örömmel küzdök, izzadok, dolgozok érte. Ha ezt szakmának nevezhetjük, akkor ez a szakmám. De hogy "zenész" lennék, az is túlzás - hiszen, amint utaltam rá, csak felhasználom a zenét. Inkább dalnok vagy amolyan énekes költő lennék inkább, de ezek a szakmák már kihaltak. Más foglakozás? Van, persze! Néha horgászom, cikkeket írogatok, fotózom, satöbbi - én is igyekszem minden jóban részt venni, ami örömet jelenthet ebben az életben.
 
– Mivel foglalkoztál mielőtt a zenei hivatás mellett döntöttél?
– Eszmélésem első pillanatától kerestem az önkifejezés lehetőségét - előbb csak verseket, szövegeket írtam, aztán mindenáron színpadra akartam jutni. Színésznek készültem, de kiestem a vizsgán, és aztán nem voltam elég kitartó. Első szóra mentem, amikor hívtak a tévébe: évekig bemondó voltam, majd műsorokat készítettem. Amikor beleuntam, rádiózni kezdtem, majd pár év után kizárólag újságírással foglalkoztam. De ekkorra már megtanultam zenélni, és igyekeztem csak erre összpontosítani. 2003-ban köszöntem le végleg a sajtóból.
 
– Mesélj a diákéveidről...
– Világéletemben rossz diák voltam - öntörvényű, lusta és halogató. Emiatt majdnem a legrosszabb szakmákba sodródtam, de aztán észbe kaptam, és iskolán kívül vettem kézbe a sorsomat. Saját könyveim közt tanultam azt, ami igazán érdekelt: irodalmat, filozófiát és biológiát. Ezzel együtt pedig kiirthatatlan ellenszenv született bennem az intézményes oktatással szemben. Miután befejeztem minden iskolámat, soha többé nem mentem közelébe. Huszonévesen már hiába ültem volna egy zeneiskola padjába, nem bírtam megalázkodni a tanáraim előtt, állandóan vitába keveredtem velük, és nem látogattam az óráikat, ha valamiben nem értettem egyet velük. De a diáktársaim valószínűleg úgy emlékeznek majd rám, hogy alapvetően csendes, visszahúzódó, és általában barátkozó alkat voltam. Haragot senkivel nem tartottam, de gyakran zárkóztam magamba. És így van ez ma is.
 
– Büszke természetnek neveznéd magad? Vagy csak egyszerűen nem szeretted az oktatást és az adott oktatási módszereket?
– Nem, nem vagyok büszke. Inkább úgy fogalmaznék, hogy egyfajta dac volt bennem, mindenkivel szemben, aki "tanítani", formálni akart. Megvoltak a saját ideáljaim, elképzelésem magamról és a világról - ma is ez visz előre. Szeretem megválogatni, hogy mit akarok megtanulni, és ennek rendszerint megkeresem a módját. Sok ember van körülöttem, akitől szívesen tanulok ezt-azt, de nem mindent! Általában azt mondom: fölösleges olyasmit birtokolnom, ami már más is tud... Inkább legyek kevesebb, de ne ismételjek másokat. Ahhoz túl keveset élek, hogy egy visszhang legyek. Szívesen mondanám azt is, hogy utálom a tanárokat, de ezt nem tehetem, mert a családunkban lassan már mindenki tanár, rajtam kívül.
 
– Ezek szerint dalaidban főképp az egyediségre törekszel? Hogy fogadják ezt az emberek? Voltak-e valaha nehézségeid a dalszövegeid miatt?
– Igen, legfőbb célom, hogy olyasmit tegyek közzé, ami még nem volt. Persze, ez nem sikerül egy csapásra - van, hogy egyes dalom hasonlít valamire, amit korábban hallhattam valahol. Ezeket a véletlen hasonlóságokat tűzzel-vassal irtom. De általában nem kell nagy küzdelmeket folytatnom, van elég saját ötletem. Amíg nem fáradok el, addig talán sikerül eredetinek maradnom. Vagy mégse? A közönség valószínűleg pontosabb véleményt formál - általában szeretem a hallgatói visszajelzéseket, és rendszerint meg is szívlelem. A szövegeim miatt sosem volt gond, sőt, többnyire ez a dalok erőssége. Igen, vannak szókimondó, vagy szokatlan szövegek, de ezek megteremtik a saját közönségüket. Akit pedig irritál, az nem hallgatja meg, és általában nem is találkozok vele.
 
– Melyik dal volt a legelső, amit közzé tettél, és mi volt az általa kiváltott reakció?
– Hű, ennek története van... Amikor már sikerült megtanulnom az ötödik akkordot is, rögtön dalba foglaltam egy hosszú szöveget - így született meg "A hídon" című dal, amely ma is a koncertprogramom egyik legkedveltebb darabja. De az elején rosszul választottam helyszínt: sörfesztiválokon, metálfesztiválokon akartam közönségsikert csiholni belőle. Nem sikerült, az emberek értetlenül álltak a furcsa téma előtt, és aztán legyintettek, hogy valami gond lehet velem... A szervezők hamar félredobtak, nem voltam kedvelt sehol, ahol az emberek részegedni szerettek volna.
 
– Tehát zenédben inkább az igényességre, mint a népszerűségre fekteted a hangsúlyt?
– Sokan vitatkoznának ezen, de én azt mondom: van összefüggés a kettő között! Persze vannak végletek, de van arany középút is – hiszen ami vitathatatlanul jó, az többnyire népszerű is, lásd a legnagyobb zeneszerzőket vagy irodalmárokat. Nem hiszek abban, hogy az igényesség alapból sikertelenségre van ítélve. Aki emiatt panaszkodik, az inkább magában keresse a hibát! Magam részéről, megbízok a közönség ízlésében. A jó közönség nem buta és nem vak! Ha visszadobnak, akkor valamit rosszul csináltam. Ha pedig szeretnek, hiszek nekik. A spontán, tehát nem mesterkélt népszerűség igenis mérvadó, fontosnak tartom.
 
– Mit mondanál el a napjaink ifjú zenehallgatóiról? Képesek értékelni az eredetiséget vagy csupán a rádióban és a tévében hallott slágereket, és az ezekhez hasonló zenéket tudják elfogadni?
– Hm, nem szívesen minősíteném őket - pláne, hogy én is közéjük tartozom, hiszen a zenekészítés mellett, aktív "zenefogyasztó" is vagyok. Igen, össze is függ a kettő. Hogy milyen volt az elmúlt évtizedek fiatalja, azt nem tudhatom, és összehasonlításokra sincs lehetőségem a maiakkal. Nincs bajom a mai zenehallgatókkal, szerintem egyre igényesebbek - az igényesebb zenei kínálat legalábbis erre utal. Persze, nem feltétlenül Murányi Tónit fogják hallgatni, de ez nem bánt engem. Különbözőek vagyunk. Szerintem sok jó zene készül manapság is, és gagyiból sincs több, mint régen. Mindenki válogathat magának, és jól van ez így.
 
– Mikor és minek következtében kerültél fel Kolozsvárra?
– Kétezeröt körül már erősen vágytam vissza Erdélybe, de csak egy évre rá alakult úgy, hogy elköltözhettem Budapestről. Rögtön át is telepedtem Kolozsvárra. Miért pont ide? Mert ebben a városban még nem laktam. A többi jelentősebb erdélyi városban már éltem korábban egy-két évig. Most Kolozsvárt is meg akartam ismerni. Sok értékes ember él itt, akiket szívesen megismernék, ehhez pedig időre van szükség. De ha jósolhatok: valószínűleg előbb-utóbb "hazaérek" majd a szülővárosomba, Székelyudvarhelyre. Tizennégy éves korom óta vagyok "úton" - Csíkszereda, Szentgyörgy, Marosvásárhely, Nagyvárad, Budapest voltak a főbb állomások, ahol többet időztem. Most pedig Kolozsvár.
 
– Mennyi idő telt el ameddig a Kolozsvári közönségnek is bemutatkozhattál?
– Körülbelül egy évet kellett várnom, amíg megfelelő társakat találtam, megtanulták a koncertprogramot, és színpadra állhattunk. De nem Kolozsvárral kezdtünk. Székelyföldön "melegítettünk" előbb, és amikor már elég magabiztosnak éreztük magunkat, bevállaltuk Kolozsvárt is. Végülis fölösleges volt szoronganunk, Kolozsváron értünk el legkönnyebben közönségsikert - a közönség úgy fogadott, mintha már évek óta jó barátok lettünk volna. Ritkán alakul ez ilyen jól. Ez tényleg megjósolhatatlan.
 
– Nehéz volt megfelelő tagokat találni a zenekarba? Sokáig kellett keresned?
– Olykor megkeresnek az emberek, hogy velem zenélhessenek, máskor pedig szó nélkül faképnél hagynak. Megszoktam már, és nem bánt a dolog. Kolozsváron is így ment ez: jöttek emberek, aztán elunták a próbákat, a hosszú koncertprogram betanulását, és leköszöntek, hogy "sajnos nem érnek rá"… Aki viszont kitartott mellettem, az megélhetett már néhány sikeres koncertet, és kölcsönös megbecsülésben részesült. Zenekaromban mindenkit egyenlő zenekari tagként kezelek, meghallgatom őket, igazodom hozzájuk, és igyekszem mindenben összehangolódni velük. Emellett folyamatosan figyelem, hogy kivel lenne érdemes együtt zenélnem, de nem nevezném ezt görcsös keresgélésnek. Két emberrel is tudok koncertet csinálni. Sőt, voltak évek, amikor kizárólag egyedül léptem színpadra, és így játszottam másfél órát.
 
– Ha valaki felajánlana neked egy óriási összeget, amiből egész életedben luxusban élhetnél, és cserébe azt kérné, hogy abbahagyd a zenélést…Megtennéd?
– Igen! Hol a pénz?
  
  
Braica Tünde

*   *   *

  
Szeretné elkerülni a holtvágányokat

 

"Várna ránk sok boldog óra, / Használnálak minden jóra. / Szemem a vértől leragad, / Halálba űzném magamat, / ha megvakarod este a hátamat" - énekli "Ígéret" című dalát Murányi Tóni a "Holtomiglan-holtodiglan" albumán. A székelyudvarhelyi előadó egy budapesti stúdióban rögzítette a tíz dalt tartalmazó kiadványt.
 
– Hol szerezted a zenei tudásodat? Zeneiskolában?
– Gyermekként nem jártam ilyen iskolába, és ha úgy lett volna, most talán nem azt a zenét játszanám, ami az albumon hallható. Nem tartom kínzásnak, hogy egyeseket hatéves koruktól kezdve hegedülni tanítanak, ám ha velem is ez történik, talán nem olyan kedvvel zenélnék, amilyennel ezt ma teszem. Zeneelméletet is "felnőtt fejjel" kezdtem tanulni Budapesten.
  
– Mégis hogy került gitár a kezedbe?
– Vonzottak a hangszerek, nem is a gitár, inkább a zongora. A laikusoknak talán ez a legérthetőbb hangszer, vizuálisan is ott sorakoznak egymás mellett a hangok, a mély és magas hangokért felelős billentyűk között az ember megkeresi, ami neki kell... Sajnos nem lehetett könnyen hozzájutni. Míg édesanyám néptánc próbái alatt a helyi művelődési házban várakoztam, klimpírozhattam kicsit, de végül mégis a könnyebben hordozható gitár lett a hangszerem. Kisgyerekként nyaranta a helyi népzene együttes túrnéin lábatlankodtam, ekkor még a nagybőgő meg az ütőgardon volt a kedvencem, de sajnos nem adták ide...
  
– Zenei előképzettség nélkül, ám képzett zenészekkel együttműködve vetted fel albumod dalait. Mekkora adag bátorság, önbizalom kell ehhez?
– Bevallom, néha kicsit félek. Hályogkovácsnak érzem magam, de ettől izgalmas számomra, amit csinálok. Egy tanult zenész általában kiszámítható. Esetemben a zene együtt jár az irodalommal, kell hozzá némi fantázia, szabad ötlet, s közben arra vigyázok, hogy beálljon egy egészséges egyensúly: ne hatalmasodjon el a zene vagy a szöveg.
 
– Miről szólnak ezek a dalok, hogyan születnek?
– Kinél a szöveg, kinél a zene születik meg előbb. Nálam a szöveg az első, a zenét képlékenyebbnek találom, könnyebb a szöveg után igazítani. Örök téma a szerelem, ez uralja az album dalainak kilencven százalékát.
 
– Van egy adag szarkazmus a dalszövegeidben, félmosolyok tarkítják ezeket...
– A férfi-nő kapcsolatról éneklek, de szeretném visszarángatni a földre a túlromantizált szerelmet, és állativá mezteleníteni, hogy tisztábban lássuk.
   
   
Zilahi Imre